Kora gyerekkoromban még nem volt tévénk. A képes újságok is ritkán jártak; nem borított el a képözön, mint ma. Képek mégis kavarognak bennem arról a korról. Az elsők között volt egy mozgókép, ami talán meghatározta a viszonyomat az összes utána következőhöz. Délutáni alvásból ébredtem a nagyinál, a redőny csontig lehúzva. Egy pontján, apró lyukon beszűrődve, furán, a feje tetejére állva, a szemközti falon, a képeken, bútorokon vonult az utca akkor még gyér forgalma, egy-egy autó nagy ritkán, a spenótos néni hazafele a piacról, egy kerékpáros, akit nem ismertem meg. A kifeszített villanyvezetékre borult, lassan vánszorgó, nyitott hév szerelvényeinek ablakain egyenként kukucskált át a koraesti, nyári nap. Mozgókép volt, mégis, ami megmaradt, mind megdermedve ül a retinámon. És képek a klinkertéglás gangról, nagyiról, amint engem kergetvén, rálép a gereblyére, Morzsa néném fát hasogat a kiszuperált szovjet műszaki teherautó robosztus ajtajánál, Lili kutya fürdés után szárad a bukszus tövében; fehér hokedlin, fehér törölközőben, fehér kutya. A bukszus olajosan sötétzöld színe fénylő ólomszürkén él bennem; gyönyörű fekete-fehér kép.
Sajnos, az emlékezet képeire nincs sem fixáló folyadék, sem kristálylapka. Kitalálhatunk új képeket, megrendezhetjük álmainkat, ha van tehetségünk hozzá, de a múlt képeihez igazán csak a szavak férnek hozzá.
Vagy hordhatunk magunkkal Kodak boxot, Pajtást, Ljubityelt, Beirettet, Praktikát, vagy Olympust, Nikont, és uccu neki, kattintsunk rá minden képre, csak a nyersanyag a határ. És persze, teljes a káosz.
Nagy feladat: a világ bennem élő képét odakint elkapni, pillanatba sűríteni. Uralkodni a káoszon. Aztán besorolni, mappákba rendezni, itt az idő a fontos, ott a tér, a szín, az árnyak, a tájak, az arcok.
Ebben a sorozatban még nagyobb a tét: az egész, vagyis a közvetlen környezet. Ahova beteszem a lábam, ahol megváltoztatom az atomok addigi elrendeződését, és ahol örömet okozok, vagy okoznak nekem, ahol felbosszanthatnak, ahol árnyak és fények gyönyörködtetnek, ahol a pusztulás elkeserít, ahol egy helyen láthatok tragédiát és komédiát. Milyen sorrendbe rakjam őket?
Legyen ez egy szótár. Az én szótáram így végtelenül szubjektív. Egy ember egy ponton átvetített, feje tetejére állt világa.

Vass Albert: Mire a fák megnőnek

Az ember csak szánt, vet, kalapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. (...)
Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek.
Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés.
(Wass Albert: Mire a fák megnőnek. 1940. Részlet.)

Könyvismertető

(...) a nyelv nem pusztán írói szerszám, több annál. Tehát "az irodalom nem egyszerűen használja a nyelvet", "nem az a helyzet, hogy van egy gondolat, aztán van egy nyelvi készség, és akkor ezek szerencsésen találkoznak". "Az irodalom a nyelven keresztül nézi és tapasztalja a világot", "nem elég gondolatilag tisztázni valamit, szavak kellenek hozzá". Az irodalom megítélése alapvetően kétféle lehet: vannak, akik szolgálóleánynak tekintik a nemzet, a társadalom előtt, s vannak, akik sokkal nagyobb mélységgel, a lét titkainak fürkészőjeként tartják számon (filozófiával, vallással, tudománnyal karöltve). Az első eset elég egyszerűre redukálja az irodalom szerepét, s kicsit furcsává is válik a kép, ha a zsarnokság megszűnik, de az továbbra is "elveszett szabadságról" beszél.
A második esetnél nagyon fejlett összetettséggel szembesülünk. Sokan azt várnák el, hogy az irodalom "valljon színt", ő azonban inkább "színeket vall". Fontos az árnyaltság szerepe, az irodalom nem a bináris világ követője.
"A jó könyv tehát beszél, ám bonyolultan beszél." Beszél, ráadásul a matematikából ismert univerzalitással, ugyanis a jó regénnyel nem lehetséges egyetérteni (vagy ugye egyet nem érteni) a forma és a tartalom összhangja miatt. Ha egyet tudunk érteni, akkor darabjaival értünk egyet, tehát levált a mondat a regényről, nincs egység, nincs univerzalitás.
Bonyolultnak pediglen azért bonyolult, mert a fürkészés teszi azzá önnön magát. Bonyolultan beszélő könyv hathat persze egyszerűen, dehát ez már csak a nagy írok nagysága. Magától a bonyolultságtól nem kell félni, csak a zavarostól.